Önismeretünk fejlesztése mindannyiunk számára adott lehetőség. Egy „hátránya” van: változással jár. Kérdés, hogy élünk-e vele? El tudunk-e indullni? Merünk-e változtatni azon, ami van, azért, hogy a jövőben jobb legyen?
Mikor itt az idő, hogy elindulj a változás útján…
Life coachként első ügyfeleim egyike, Júlia, 40-es évei elején járó határozott fellépésű, karakán nő és családanya. Azért fordult hozzám, mert egy előléptetés lehetőségét kínálták fel számára, és nem volt biztos abban, hogy hogyan is kellene döntenie. Egy pillanatra meglepett a témája, hiszen egész lénye és fellépése azt sugallta róla, ő tudja, mit akar.
Elmesélte, hogy szereti a csapatot, akikkel dolgozik. Azon túl, hogy jó munkatársi viszony van köztük, a feladataikat is hatékonyan tudják végezni. A felmerülő helyzetekben hallgatnak rá, kikérik a véleményét. Akkor is szorosan összezártak, mikor a korábbi vezetőjük – aki azóta már más részlegen dolgozik, és a helyével kínálták meg őt- érzésük szerint aránytalanul terhelte és támogatás, útmutatás nélkül, magukra hagyta őket a fontos helyzetekben. A dilemmáját pedig azért nem tudja dűlőre vinni, mert úgy érzi, ha a csapat vezetőjeként dolgozna a továbbiakban, a jó csapatlégkör elveszne.
Ahogy beleástuk magunkat a témába, az idilli kép kezdett megváltozni. Kiderült, ez a bizonyos csapat Júliára, mint zászlóvivőre tekint, aki azon túl, hogy „tyúkanyóként” pátyogatja a kollégákat, felvállalja és magáénak tekinti a konfliktusaikat, problémáikat. Kiáll, sőt síkra száll értük, ha kell, ha nem és hát igen… igazából a munka jelentős részét is elvégzi néhányuk helyett.
A korábbi vezetőjükkel is inkább csak neki voltak konfliktusai. Leginkább a többiek ügyét képviselte, és volt, hogy a kollégák kiálltak mögüle, mikor forró lett a talaj. A csapattagokkal való viszonya inkább baráti, mint kollegiális: Júlia az, akihez bárki fordulhat a magánéleti problémáival, mert mindig van egy jó tanácsa, vagy kedves szava az illetőhöz.
…egy ideig bátran és határozottan lépkedsz előre
Mikor arra kerestük a választ, mit is kap ő, személy szerint a jelen helyzettől, bizonytalanná vált. Elmondta, hogy mennyire fontos számára, hogy megbíznak benne, szeretik. De ugyanakkor azt is érzi, hogy sokszor talán ki is használják őt a hozzáállása, közvetlensége miatt. Előfordult már vele az is, hogy számon kérte egyik-másik kolléga, amikor megpróbált kifarolni a „lelkizésből”, mert azt szorgalmazta, hogy koncentráljanak a munkára inkább. Mielőtt rákérdezhettem volna, hogy esetleg az élete más területén is tapasztal-e hasonló, magától mondta is. Gyakorlatilag minden fontosabb emberi kapcsolatában rendszeresen előfordul vele, hogy „szerepzavarba” kerül. Nem tudja tisztán képvisleni a határait, legyen szó a családjáról vagy a barátairól.
Elmondta, érzi, hogy változásra van szüksége, arra, hogy ne érezze magát kihasználva és az életének különböző szerepeiben egyértelműen képviselje saját magát. Úgy gondolja, ezért is fordult hozzám igazából, mert nem látja, hogyan is tudja ezt a változást elérni.
Majd jön egy pont, hol a valódi változás kezdődhet…
Hogy kitaláljuk, hogyan tovább -egyelőre maradva a munkahelyi helyzetnél-, egy rendszerállítási gyakorlattal megnéztük azt a helyzetet, mikor csapatvezetőként kilép a megszokott környezetéből és meghúzza a határait a kollégák felé. Így lehetősége volt arra, hogy megtapasztalja azt a megváltoztott, de általa elképzelt ideális helyzetet, amikor a határait meghúzva, de a kollégák felé támogatással, és nyitottsággal van jelen a munkahelyi környezetében. Kértem, hogy helyezze el a szobában a „csapatot”, amit egy szék testesített meg és ő maga pedig álljon oda, ahol kényelmesnek gondolja.
A kiválasztott helyen állva arca nyugodt volt, testtartása egyenes és stabil. Az érzései, amiket meg is osztott, arról tanúskodtak, hogy ez a szituáció, amiben áll, csapatvezetőként, számára otthonos és kellemes. Mikor arra kértem, nézzen a csapatra (a székre) és beszéljen arról, hogyan is vannak ők így, hogy eltávolodott tőlük, elkomorodott. Elmondta, hogy bár azt nem érzi, hogy kirekesztették, mégis azt tapasztalja, ez a helyzet számára inkább kellemetlen, szorongató. Egyedül érzi magát és már nyoma sincs annak a stabilitásnak és nyugalomnak, amit az előbb tapasztalat. Ekkor fontos ponthoz érkeztünk, mélyebb kérdések felé vettük az irányt.
… Te égis úgy érzed, nem tudsz tovább menni
De aztán éles váltás következett be. A negyedik találkozónkkor elmondta, hogy mennyire sokat adott neki a korábbi gyakorlat. Rájött, jobban szereti, ha jó a légkör körülötte, a közvetlen hangulatot és bár tudja, hogy a munka szempontjából az a szerep, amit most megél, nem a leghatékonyabb, mégis úgy érzi, neki most fontosabb, hogy kollégái szeressék, „maguk közül valónak” lássák, minthogy esetleg vezetőként már határokat kelljen szabnia feléjük és ezzel megváltozzon a kapcsolatuk és az ő helyzete is.
Nagyon határozott volt. Elmondta, hogy jó és fontos felismerési voltak, de úgy érzi, elég volt ennyi, megbizonyosodott róla, hogy a csoportvezetői kinevezést nem kell elfogadnia és a coaching folyamatunkat ennyivel szeretné is lezárni, hiszen amiért eredetileg jött, vagyis, hogy eldöntse, kell-e neki ez az előléptetés, sikerült is rendeznie. A „Hogyan tovább?” kérdését boncolgatva hamar eljutottunk oda, hogy kimondta, még nem áll készen arra, hogy megváltozzanak a kapcsolati. Egyszer, később lehet, de nem most…
Mit lehet tenni ilyenkor?
Alapvetően abból szoktam kiindulni, hogy az ember tudja, mire van szüksége. Júlia is tudta, ki is mondta, mégis úgy döntött, megáll, mert még nem volt rá készen, hogy változtasson. Tudatosan vagy tudat alatt, de felmérte, hogy a folyamat, ami előtt áll, sokat fog kívánni tőle. Lesznek dolgok, amik megváltoznak, esetleg eltűnnek és talán fájdalmas lesz egyik-másik búcsú. Az is érezte, mire lenne szüksége. És bár kedvére volt a végállapot, az addig elvezető út megtételéhez még muníciót kell gyűjtenie… Ezt felismerve és elfogadva végül lezártuk a folyamatunkat és elköszöntünk egymástól. Azt pedig, hogy a kinevezésről végül ténylegesen hogyan döntött, azóta sem tudom.
Vajon tudtuk volna folytatni? Nem tudom, hogy van-e erre jó válasz… Minden esetre, véleményem szerint egy ilyen döntés tiszteletet és megértést érdemel, bárhonnan is nézzük. Coachként nem az a dolgom, hogy a hátamon cipeljem, vagy magam után rángassam az Ügyfelemet. Úgyis tudom, hogy ő csak hárít, esetleg látom, hogy mi a baj és igazából milyen jó lesz neki, ha kierőszakolom belőle vagy rádumálom, hogy…
Konklúzió, avagy mi kell a változáshoz?
A változáshoz, annak elindításához a valós probléma feltárása, és az onnantól való tovább lépésről szóló döntés meghozatala az első lépés. Ha még erre nem vagyunk nyitottak, sem a coaching, sem más önismereti folyamat nem tudja segíteni az előre haladásunkat.
A problémák megoldása elmélyülést kíván. Természetesen egyénileg mindannyiunknak más a „mélység” iránti igénye, a tempója és ehhez még hozzá adódik az is, hogy mik azok a külső és/vagy belső körülmények, amik visszafognak, hátráltatnak minket. Az sem segíti a dolgot, ha azért indulnánk el, mert valaki azt mondja, jó lenne az nekünk.
És még itt van a veszteség is, hiszen az önismeret fejlesztéssel -különösen a határok meghúzása esetén- a pozitív hozadék mellet sok dolog el is veszhet az életünkből: kapcsolatok főleg. Kérdés persze, hogy vajon értékes-e az a kapcsolat, ami azon alapul, hogy mi mindet belepakolunk, a mási pedig ebben a mindenben fürdőzik. Bár, a másik oldalról viszont kérdés lehet, hogy ugyan minek eröltessem meg magam, ha másik mindet megcsinál helyettem (is)?
Elindulni akkor tudsz, ha már eljutottál egy ponthoz, és meghoztad a döntést a folytatáshoz. Nem előbb, hanem pont akkor. De a jó hír, hogy az elindulásra, az első lépés megtételére mindig van lehetőség.
Benned megérett már az elhatározás? Dolgozzunk együtt a változáson. KATTINTS és tudd meg, hogyan segíthetlek Téged!